Kurdy Fehér János, 2007

Az Észak-Nyugati Átjáró

- Minyó Szert Károly „fényfestményei” az Ericsson Galériában -

Ha az idővel van dolgunk, gyermekcipőben járunk. Nemcsak képletesen, de valóságosan is, hiszen egy rendben lefolyt élet során az idő legélesebb kontúrjait gyermekkorunkban leljük fel, találjuk meg, ismerjük meg. Azonban mi szükségünk lenne az időre, pont most, amikor végre túljutottunk rajta? Bekerült a süllyesztőbe és kész. Most épp minden után vagyunk: éljünk a posztindusztriális, globális világfalu valós idejű, tuningolt buliját. Bekapcsoljuk a világkütyürénket és láthatnak, vagy halhatnak a Vérmezőtől a Góbi sivatagig, ha nekik is van kütyüjük. És ha van rá idejük. De az esetek többségében nincs. Nemcsak ránk, de magukra sem. Az van, hogy nincs semmire időnk, azaz csak a semmire van időnk. A történelem végén ülünk egy talán nagyszerűnek is nevezhető csapdában, de kétségkívül a tudományos technikai marketing spirál végén, a semmivel határos világunk közepén. Vissza kell kapnunk az időt. Az időben kell élnünk. Szükségünk van egy átjáróra, amely a kinti magunktól átvezet mihozzánk. Mi a teendő?

A teendő az, hogy gyorsan, mielőtt a mikro-történelmünket, az idő személyes jelentéseit és létezési módjait, végleg felszámolnánk a globális most szorításában, bele kell merülnünk saját limlomunkba, el kell merülnünk a kacatjaink között, mert ott van a tartalék, ahol nem is reméljük. Az elhasználtban, a kidobottban, a szemétben. A szemét a mi szemantikai univerzumunk. Oda jutottunk, hogy a kidobni való törmelékben turkálunk, onnan merítünk, ahonnan tudunk. Sokan ismerjük az utcáról felszedett és újra domesztikált tárgyak varázsát, melyek mintegy dupla ragyogással kelnek új éltre, ha megmentettük őket a megsemmisüléstől. Egy ilyen újra felragyogást nyerhetünk, ha képesek leszünk megkapaszkodni az aktualitásukat veszített dolgok meredélyén. „A művészet, mint kép, szó és ritmus egy bizonytalan és üres kívülség fenyegető közelségét jelzi, egy olyan semleges, semmis, határtalan létezését, nyomorúságos távollétét, fojtogató töménységét, ahol a lét a semmi formájában szünet nélkül folytatódik.”1 A művészet segítségünkre van, ha minduntalan ismétlődéseinkben már végképp feladtuk, hogy miért is fogtunk bele az egészbe. A művészet az egyik, ha nem az utolsó menedékünk, hogy felidézzük, miért is vagyunk ezen a világon. A művészetet nem adhatjuk oda a művészettörténészeknek és a filozófusoknak, a lexikonoknak és a Szépművészeti Múzeumnak, a művészet a mi utolsó szelet vajas kenyerünk, az utolsó korty vizünk, ami átsegít a mából a holnapba, az itt létből a máshol létbe. Átrágjuk magunkat rajta és vele.

Egy műalkotás, esetünkben egy fotó, fotó-szerű, illetve fényfestmény arra jó, hogy rámutasson a semmire. Jelentése üres, de a belőle feltörő felhajtó erő a szabadság magasságába emel minket. Onnan már képesek lehetünk magunkat látni, és lehet idő rá, hogy eszünkbe juthasson valami. Elég egy pillantás a képekre az irodai munka szünetében, és máris rálelhetünk arra a sűrű szövetű anyagra, amelyből kreativitásunk és mindennapi tetterőnk fakad. Többlet képződik. Átjáró nyílik. Minyó-Szert képei hozzátesznek és nemcsak rámutatnak a valóságra. Időgépként működnek, megkapaszkodnak az idő ormain, s lágy, ezüsttől foltos felszínükön mi magunk, az átkéredzkedők jelenünk meg. Mintha álomból ébrednénk és hirtelen biztos tudásunk lesz a „… szakadékról aközött, ami van, úgy ahogy van, s aközött, aminek lennie kellene, de nincs… ”2.

Minyó képei azonban nemcsak látványként működnek, hanem történetek gyűjteményeiként. Mást látunk, mint amit nézünk? Igen, inkább elbeszélést, személyes jelenlétet érzékelünk. Valaki, talán mi magunk, elfelejtettük kikapcsolnia a vetítőt, a belsőt, a szellemit és a külsőt, a tárgyit ugyanúgy, s még ott lebeg egy hegyi túra kompozíciója a szoba falán, a kicsit kattogó, okkeres fényben: egy elnyújtott pillanat, ami már mondjuk legalább 1930 óta tart. Közben rettenetes dolgok történtek ebben a városban, Budapesten, s mindaz, ami a vetítés után jött, most itt ebben a valószínűleg korában készült, még ártatlan világot láttató diában összevegyül. Láthatjuk az alkimista férfit, egyébként a 20. század egyik legkiválóbb messzelátós amatőrfotóján, aki a világ megfigyelésének frappáns testtartásában hajol a műszerére, és aki olyan sokáig bámulta az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek és a távolban roppant fénycsóva lobbant…”3. De társa figyelmeztetőn vállára rakja kezét, hogy valami észveszejtő történt, bemondta épp a rádió, hogy mi volt a figyelmeztető égi jel, elkezdődött a 2. világháború, és amit lát nem az, aminek vélte, már rég nincs ott semmi, vagy nem úgy van, mert a dolgok kavarognak a világban, a világ szele felkapja az ordas, de az emberhű eszméket is, ahogy Az amerikai szépségben láthatjuk a nejlonzacskót fel-fel röppenni a Sony kamera szemcsés videó szemével, s aztán csend lesz, lent vagyunk a víz alatt, úszunk, tüdőnket a felszín levegője feszíti és talán mi nem is jövünk fel a mélyből soha többé. Egy korábbi idő partján öregurak pihennek, akik nem értik miért változott, rosszabbodott, romlott el a világ, kik és mit mulasztottak el megtenni és melyik döntő pillanatban. Talán nem kellett volna az első konnektort berakni a falba. De már ott magasodik a vonat peronján állók előtt a hosszúra nyúlt árnyékuk, és csak sejtik, mint tudják, hogy a sors oly ritka, de mindent eldöntő csodája történik és folytatódik velük, mert lekésték a vonatot, pedig igyekeztek. És Zizi kutya ébenfekete portréja, aki még a gyarmatáru kereskedésben vásárolt vérnarancs héjával is játszhatna, mert olyan visszavonhatatlanul sokat tud arról, amit mi kolonarista déja vu-nek érzünk, ha megpróbáljuk szemünkkel befogadni pillantását. Átjárók nyílnak átjárók után. De toljuk az emóciók elfogadó és befogadó meleg fényétől a megértés fényére Minyó bringáját!

Minyó nem úgy készíti a fotót, hogy mondjuk a fókuszálást követően lenyomja a technikai apparátus rideg indítógombját, hogy a fény kalkulációk sorozatán átjutva meg- és felszámolja a világot, hanem úgy, hogy beletúr egy kacatba, amit jelen esetben úgy neveznek, hogy családi amatőr fényképészeti hagyaték. Képletesen szólva, mintha a szemén keresztül koponyája mélyére érne az ujja, s ott ahol az optikai tárgyfelismerés az emlékezettel egyességre jut, a „corpus callosum” környékén pöccint rá legbelül valamire az agyban, hogy létrejöjjön a kép. Ezáltal ezek a képek kvázi ontológiailag különböznek azoktól a képektől, amelyek az „iconic turn”, azaz korszakunk, a túláradó és mindent elborító képi reprodukció idejében készülnek. Minyó fényérzékeny rétegéhez a nap több ezer, vagy talán több millió éve ért, s a nyomógombot az a pillanat helyettesíti, amikor ez az őskép, a kacatokból előhalászott valamelyik amatőrfotóban hirtelen kijelenti: na, itt átjutottam! Majd Minyó mester veszi a fáradtságot, s kezdetét veszi az a műhelymunka, amelyben van fénnyel festés, túlcsordulás, tehát férfias jelentés-adási gesztus. Minyó-Szert képei a jelenkori digitális őserdőben olyan ezüst-nitrát lyukak, amelyen átsétálva még nagyon is valós félelmek gerjesztődnek bennünk, még valami lényegit érezhetünk át, ismerhetünk és tekinthetünk meg a természet, és az ember színpadán. Ami nála történik a képpel, az, szó szerint „Preludia”, azaz előjáték, sőt az első játékok egyike, amire a darwini sorban felfelé kapaszkodva képesekké lettünk.

Minyó képei segítségével átjuthatunk egy másik kontinensre, megleljünk az Észak-Nyugati Átjárót, amely valamikor, abban a már említett darwini genetikus és kulturális evolúcióban kétségtelen csuklópontja volt az emberi történelemnek, s bizonyos értelemben, hogy azért mégsem mondjuk le az aktuálisan ünnepelhető dolgokról, a magyar fotográfiának nemcsak múltja van.