Szövegek

Tillmann Ármin: Apokrif jelenlét

 

Gutenberg szöveggalaxisa és a Bauhaus funkcionalista esztétikája atavizmusokként hatják át a jelen valóságát. A technika és az életmód egymást követő forradalmai révén az írásbeliség és a lakótér mindennapi rendeltetése megszűnt. A káosz állandósulásának korszakába léptünk – a totális szerkezetváltozás során a korábbi jelentések telítődtek, robbantak, majd egymásba rendeződve új jelentések képződtek. Valami után vagyunk. Felsejlik az új transzcendencia, mégsem válik a mindennapok valóságává. Gutenberg és a Bauhaus az új áttekinthetetlenség előtti utolsó állomások, holt terek és elmúlt idők reminiszcenciái. A tér-idő nyüzsgő életvilágánaklenyomatai.Önmagukkálényegültenigmák.Magávalragadminketa képrejtvények infinitezimális delíriuma! A rejtély nyomába eredünk. A nyom kontextus nélküli jeltárgy, ami további nyomokra enged következtetni. Jelentésösszefüggésre utaló hiányvonatkozás, feltárásához vezető útmutató nélkül. Se szekvencia, se összkép. Az értelemképződést magába elnyelő nélküliség. A jelentésrobbanás után képződő új jelek szintézise. Fénynyom.


Minyó Szert Károly munkái olyan kísérletek a nyomhagyásra, melyek magukba foglalják azt az eshetőséget, hogy meghiúsulnak. Logocentrikus táblaképei a tiszta negativitás külsővé válásának fázisait írják be a fényérzékenyített felületekre. Keletkeznek, felvillannak, majd ellobbannak, mindezt egyidőben. A kozmikus idő is feloldódni látszik a változékonyság forgatónyomatékában.

 

A jelen totális valósága nagyítólencse: az idő törésvonalaiban perpeutált pillanatnyiság kiiktatja a hármas tagolású időszerkezetet átható distanciát. A távolság felvétele önmagában még nem hordozza az elidegenedés csíráit, inkább egy mélyreható időtapasztalatot tesz lehetővé, amikor múlt, jelen, jövő pillérei ismét dialektikus kölcsönviszonyban állnak egymással. Az idő átjárhatóvá tett dimenzióit egységként észleljük. Minyó avantgárd impulzusokból táplálkozó fénymunkái a jelen hordalékait múlttá rétegző fantáziadokumentumok.Építettanalógképeinemszokványosfény-/árnyékarchívumok, hanem egy korszak időüledékeinek atmoszférikus intenzitásai. A jelenlét efemer, már-már reprodukálhatatlan technikai előállításával a jelenvalóság aurája felerősödik.

Minyó munkáinak érzelmi-gondolati feszültsége paradoxonok egymásra rétegződése:

 

hogyan rögzíthető a nem-egyidejűségek egyidejűsége? létezik-e a jelen pillanatnyiságának archeológiája?


hogyan állítható elő a fotografikus jelenlét egy elmúlt jövőben, amit a szemlélő jelenlétével újból aktualizál?


Minyó épített képeit szemlélve eltávolodunk a nyugati kultúra szövegközpontú valóságtapasztalatától. Az alkotó ma már alig használt analóg technikából és annak elemeiből építi új táblaképeit. Immár nem valamit hasonlítunk valamihez, hanem bevonódunk a képek mikrokozmoszába. Nem azonosulunk, hanem centripetálisan bevonódunk. A múlt eseményei impregnálják a jelent, a jövő elhalványul, a jelen pedig totalitásként feszül szét az idő hálójában. A képek szemlélésekor egy nagy visszarendeződésnek lehetünk tanúi, ahol élő és élettelen, absztrakt és konkrét termékeny szintézisre lép egymással. A képekből új, mágikus realitás sugárzik, amit – életviszonyaink fragmentáltsága révén – sajátosan valóságosnak érzékelhetünk. Minyó a korszakot a pillanatnyiságtól eloldó fotófestményein előtűnnek a jelen rétegzettségének körvonalai. A jelen archeológiájának apokrif jelenléte ez.