2003.02. K. Bazovsky Ház -Budapest
Pesszimista remény - Optimista bánat
Kiállítás a K. Bazovsky Házban 2003. február 25 - március 21-ig
A K. Bazovsky Házban 2003. február 25-én este 8 órai kezdettel Minyó Szert Károlynak nyílt kiállítása, melyet Kincses Károly, a Magyar Fotográfiai Múzeum vezetõje nyitott meg. A megnyitóhoz különleges esmény társult: a Gordiusi Comó ezen az estén bemutatott egy tételt Szemzõ Tibor még megjelenés elõtt álló South Of No North címû albumából:
VIDEO
Feövenyessy Márton felvétele
Fotók a megnyitóról:
--------------------------------------------------------------------------------------------------
A tökéletlenség tökéletessége
Harminc éve naponta sok száz, évente százezer, összesen meg rengeteg képet, fényszülte képet vettem, veszek a kezembe. De olyan tökéletlenekkel, mint Minyo Szert szinte valamennyi alkotása, hát ilyenekkel alig-alig találkoztam még a prakszisomban. Javaslom, nézzük csak meg õket alaposabban, elemzõ módon. Ugye köztudott, hogy Minyonak nem jó a készen vásárolható fényérzékeny anyag, õ saját maga vonja be emulzióval a saját maga által kiválasztott felületet. Ez eddig rendben is van. De.Technikailag vizsgálva a dolgot, szinte mindegyik megbukott volna egy száz évvel ezelõtti tanoncvizsgán, ahol a fényképész ipart tanuló nebulók elsõ feladata volt az elõkészített üveglemezt vagy papírt fényérzékeny emulzióval megönteni. Amazok jobbára egyenletesek, széltõl-szélig szépen szétterültek, buborékmentesek, felületük hibátlan, emezek itt meg foltosak, egyenetlenek, itt-ott hiányzik az anyag belõlük, szóval biztos bukás, ott és akkor. Menjünk tovább.A jól megöntött lemezekre készült akkoriak -emlékeztetem Önöket, hogy még mindig nagymamáink intrauterin korszakában járunk- szépen világított, jól exponált, tónusgazdag képek, emezek meg itt alul- meg túlvilágítottak, kontrasztszegények, meg elmondható, hogy minden bajuk van. Magára valamit is adó fényképész akkoriban az ilyen segédet elküldte volna sóért - messzire.
És mégis. Tökéletlen technika, rossz exponálás ellenére jó kép. Sõt nagyon jó kép. Sõt, több nagyon jó kép. Ki érti ezt?
Amit nem értünk, azt általában megpróbáljuk megmagyarázni. Naná, hogy én is. Azt hiszem, hogy Minyó Szert képein a meghatározatlan kontúrok, a sötét foltokból kibontakozó tárgyak, a különféle színû és konzisztenciájú maszatokból testet öltõ alakok formái, a roncsolódások alól - mint háborús romok alól - elõmászó képelemek, mind-mind valami nemevilági, nemreális, nemvalóságos történet szemtanúivá avatnak bennünket. És ez kiváltságos pillanat, ritka élethelyzet, meg kell becsüljük. Csak a legjobb mûalkotások képesek erre, egy jó vers, egy magával ragadó regény vagy nagyívû zenedarab. Meg persze az ilyen fotó.
Minyó nagy ravasz! Nem mutatja meg pontosan, mit akar láttatni. Csak bevon mindnyájunkat a közös nézésbe. Úgy véli, a nézõk is dolgozzanak meg az élményért, ne csak az alkotó, ki-ki keresse meg, lássa meg az általa elõállított dologban az õt érdeklõt. Akkor aztán örülhet a látogató, mert azt látta meg a képben, amit õ akar, s nem azt, amit le akart vele nyeletni a fotográfus. Ilyenkor persze õ is érdeklõdést színlel, néz velünk. S azt gondolom, képei esetlegességébõl következõen néha még õ is lát benne valami mást, újat, amire akkor nem is gondolt, mikor csinálta.
Kulcsmozzanat az elõhívás aktusa. Minyo Szert elõhívja a sötétségbõl árnyait, valamely fényérékeny anyagon rögzíti õket, elõhívja mint egy alkimista, aztán kiakasztja õket egy kiállítóterem falára. Részérõl a dolog rendben van. Mi nézõk pedig a fényszülte képekkel való találkozásunk nyomán elõhívunk magunkban szunnyadó kis, töredék képelemeket, képecskéket, amik fölös számban töltik meg memóriánk rejtett tárolóit, de már rég elfelejtettük a fájlok nevét. És akkor az õ képeiben megint csak a magunkét látjuk, s ez a biztos siker egyik záloga.
Fényképei festmények. Hogy ez fából vaskarika? Meri ezt valaki állítani a "Pesszimista remény, optimista bánat" címet viselõ kiállításon? Vitatkozni persze lehet a megállapításon, de ahhoz elsõként pontosan kéne definiálni a festmény és a fénykép lényegi meghatározóit. Melyek szinte még sosem voltak ennyire közel egymáshoz, mint a huszonegyedik század közepén. Mindenesetre annyit azért különösebb vita nélkül is megállapíthatunk, hogy a hagyományos fotófelfogás korlátait Minyo meglehetõs intenzitással feszegeti. Képei ugyanis nem a valóság egy rögzített darabkáját õrzik meg számunkra, mint a fényképek általában, hanem azok nála, kivétel nélkül egy alkotó elme némi kémiai és egyéb hókuszpókusszal, kis alkímiával elegy végtermékei. Elmeszülemények egy kis manualitással. Mint minden igazi mû/alkotás.
Szeretem Szertben, hogy komoly ember, komoly mûvész létére még ismeri az idézõjelek használatát, gyakorta ki is teszi õket. Sokaktól eltérõen nem csak másokat, néha még magát is a két macskaköröm közé tudja illeszteni, s ez jó. Amíg ezt a komolytalan dolgot itt körülöttünk, ezt a hülye országot, annak minden következményével, lakójával együtt - képes némi iróniával szemlélni, ábrázolni, addig még van remény. Legalább õ. Vagy mi.
Szert - a K.Bazovszkij Galériában három esztendeje már bemutatott, s azóta néhányszor megismételt - biciklis performanszában fényszülést levezetõ operátor. Sötét terem. Halkan izgõ-mozgó közönség. Minyo a terem egyik falán lévõ üres felületet bevonja emulzióval. Felül ócska kerékpárjára, mely egy állványon áll. Lassan tekerni kezdi. A dinamó berreg, egyre erõsödõ fényt bocsát ki a bicikli elején lévõ lámpa. Minyo teker. Egyre vadabb tempóban. Már hosszú ideje pedálozik, mégsem jutott sehová. Vagy mégis? Hosszas vajúdás eredményeképpen létrehozott fényszülte képe pont olyan, mint minden újszülött: csepeg a nedvektõl, maszatos, foltos, meggyötört, éppen csak nem ordít. És mi mégis boldogok és elégedettek vagyunk, mert részeseivé lettünk egy Születésnek, egy mû elkészültének, a kósza fények célba érkezésének és végleges helyükön való rögzülésüknek. Minyó pedig lekászálódik ócska fénykerékpárjáról, megtörli gyöngyözõ homlokát és fogadja a gratulációkat. Most az enyémet.
2003. február.