Baglyas Erika, 2007
Az idő faktúrája, az idő piktora
Minyó Szert Károly – Preludia elő és közjáték, Nessim Galéria
2007. február 7. – március 16.
(megjelent a Balkon c. művészeti folyóirat 2007 / 3 számában)
Amikor az időt fogalmazzuk meg szavakkal, egyrészről egy kreált, tulajdonképpen csak a képzelet szintjén létező dologról beszélünk, másrészről tulajdon vanságunkra irányuló vakságunk kezdi ki e dolog konkrétumát és elvontságát, mert pillanatnyi értelemben mindig minden benne van ebben a kiterjedésben, ugyanakkor ennek az ellenkezője is igaz. És az átírt múltak, bizonytalan jövők árnyékában ott didereg az ismeretlen megragadására tett kísérletként a létezésbe vetett hit, ez a végtelen kiszolgáltatottság. Néhány mondat és máris tömegével zúdulnak ránk a kikezdhető szavak, mint idő, pillanat, nem beszélve arról, amikor azt mondjuk, hogy valami, vagy minden: van. A téma elvontságához jobban szervül talán a megmutatásnak az a módja, amellyel nem beszélünk semmiről, de mindez mégis mondva van.
Ez a fajta némaság jellemzi Minyó Szert Károly munkáit, ahol nem a hallgatásról van szó, inkább másképp beszédről, amely alatt nem feltétlenül csak a vizuális nyelven való kommunikációt értem. Képei láttán némafilmek világa juthat eszünkbe, ahol a múltból jövő dolgok minden alkalommal egyfajta időtlenségben születnek újjá. Ez a világ annyira éteri, hogy kikezdi az idő és valóság fogalmát. A némafilmek képkockáinak faktúráján egybekel a celluloid és az idő a zenei hangokkal, s ha úgy tetszik a matematikával. Erre emlékeztet Minyó Szert képeinek faktúrája is a matematika kiszámítható logikájával és bizonyíthatóságával együtt, de ez utóbbi csak a hatványok és a végtelen számú variációk értelmében.
A faktúra kifejezés a vizuális művészetek mellett jelen van a zenében is, de ahogy itt sem csak valamely zenemű letétjének módját jelenti, úgy ezen képek esetén sem pusztán a felület megfogalmazásának mikéntjét értjük alatta, hanem azt a tartalmi többletet, amelyet a faktúra minősége hordoz. A kiállítás címe – prelúdiumként – bevezetést illetve előjátékot, kötetlen fantáziaszerű tételt jelent, ami – ha zenei fogalomként értjük – olyan darabot jelöl, amely fúgák vagy tánctételek előtt hangzik el. Minyo Szert képeit nézve önkéntelenül felcsendülnek bennem Johann Sebastian Bach különböző Prélude-jei, de nem fúgák vagy szvitek előjátékaként, hanem mint egy állandó bevezetés tárgyalás és záróaktus nélkül. Ezzel a momentummal kapcsolódnak munkái az idő megfogalmazásának lehetetlenségéhez, és az állandó, tehetetlen, pillanatnyi jelen valóságához. Mert a kezdet önmagában hordozza a véget, lényeges különbséget csak az idő tekintetében tehetnénk, ha tudnánk egyáltalán, mit jelent.
Ez a nem tudás a létezésnek való kitettséget és egyfajta magunkra maradást is eredményez, amely Minyó munkáiban is megnyilvánul. Korábbi műveire – és jelenlegi sorozatára ugyanúgy – igaz, hogy gyakran talált, „régi” képekből alkot „új” képeket, ezzel behívja a múltat a saját jelenébe, de a néző jelenébe is, ennyiben és a technikai eszköztár értelmében fotográfiáról beszélhetünk. Ezek a talált képek erős, már-már veszélyes szimbólumokat használnak, úgy mint a letámasztott bicikli, a velünk szembe néző kutya, vasvázas otthagyott kerti szék, vagy asztal hiányos terítékkel, táplálék nélkül, kanalakkal. Létkérdések vizsgálatába kezdünk, amikor a folyamatos úton levést emlegetjük egy kerékpár kapcsán, és a várakozást vagy a magány természetét látjuk meg ezekben a kiszikkadt székekben, és a nehezen nélkülözhető szellemi táplálék után nyúl a gondolat például a Klasszikusok délidőben sorozat láttán.
Minyó Szert kitartóan gyakorol. Szándékosan nem írom, hogy ismétel, pedig a főbb motívumok újra és újra visszatérnek képein, azaz látunk tőle széket, kutyát, biciklit vagy háromtucat különféle megítélésben. Variációkat készít, olyasmit, amit az élet is kínál a megfogalmazásra és a megértésre. A dolgok viszonylagossága fogalmazódik újra minden képén. A viszonylagosság és a variációk végtelen száma egy-egy téma esetén a képek technikai megoldásának hogyanjában rejlik, ennyiben pedig a korábban emlegetett fotográfia mellett és ellenében festészetről beszélhetünk. A művész ugyanis maga készíti fényérzékeny felületeit (papírra, papírtálcára, söralátétre), és azon spontán, expresszív, időnként kedvesen hányaveti módon – ahogy a kéz nyomot hagy a felületen, hiányosan, csíkosan, egyenetlenül – ad lehetséges változatokat egy témára. A lehetőségek száma tehát ebben az ismétlésben végtelen, valahogy úgy, mint ahogy a reggel követi az éjszakát, bizonyos nézőpontból ugyanaz ismétlődik, más szemszögből nézve minden éjszakát egy újabb, másik reggel követ. Újra és újra megtalál bennünket a szándék az új nap virradtával ránk zuhant születésben
Legújabb Preludia sorozatában egy hagyatékból származó képanyag a kiindulópont. A negatívokon egy mesterember felvételei láthatóak, amelyek önmagukban pusztán megörökített pillanatokként maradtak volna fenn. A múlt köszön vissza bennük, majd válik átírt múlttá kikerülvén Minyo Szert kezei közül. Ez persze nem pusztán e művész vagy a művészet privilégiuma, nagyban hasonlít általában az emberi működésre, mikor az újramondás által újrafogalmazódik minden. Veszélyes üzem ez a terület. Ha úgy tekintjük, hogy egy fénykép a pillanat megörökítésével az idő beláthatatlan dimenzióiba, mégpedig az örökkévalóságba vetíti a történteket, a halált hívja egyúttal táncra. Egy olyan dimenzióba, ami nem tartozik szorosan a tárgyhoz, vagyis az élethez, mert innen nézve ismeretlen. Ha így van, akkor Minyó Szert ugyan nem mondja ki – hogy is tehetné, hisz erre az életből nézve nincs lehetősége – de a halált fogalmazza újra végtelen variációkkal a képein. A megesett, kissé megfakult és újraértett múlt kopogtat szépségével, és ennek a mozzanatnak jelenbe vetítettsége kölcsönöz a mondandónak egyfajta hűvös mértékletességet. Ez lenne az előjáték, a prelúdium? Mi jöhet ezután? – kérdezhetnénk. A variációk sokfélék. Addig-addig játszuk újra dolgainkat, míg megnyugvást nem találunk megértésükben egyúttal elfogadásukban. Mintha ez a szenvedély hajtaná a művészt, ami a Nap mozgásával kel és bukik el. A fény munkál képein, hisz e nélkül ez a fotográfusfestő el lenne veszve. Persze nem tudjuk megítélni, hogy a szenvedélyt nem bűntudat hajtja-e, mint egyébként oly sokszor az életben, illetve megfordult-e az ok okozat rendje és – Minyo Szert Károly életútját nézve – a szenvedély szüli-e a bűntudatot, amely mindig más formát ölt. Aktuálisan képformát.
Mindenesetre Minyó vidám embernek tűnik. Időnként odaken egy kis fényérzékenységet a felületre, felpattan az egy helyben álló biciklijére, sürgősen tekeri a pedált, a dinamó áramot és fényt fejleszt, majd a megfelelő időpontban megáll, a perbáli remete leszáll a járgányról, fixálja a képet, s miközben a sötétben megint végigtekert élete értelmén megszületett egy újabb variáció a megértésre, amiről ő már biztosan tudja, hogy még csak az előjáték. Ekkor általában villanyt gyújtanak.