Somhegyi Zoltán, 2007

Talált Látvány

Minyó Szert Károly – Preludia elő és közjáték, Nessim Galéria
2007. február 7. – március 16.

(megjelent a Műértő c. művészeti folyóirat 2007 márciusi számában)

Minyó Szert Károly egyik művén egy férfit látunk, amint látcsőbe néz. A szobabelsőn a képsíkkal merőlegesen áll az ablak, tehát a távolba pillantó férfit oldalról látjuk. Habár az eszköz csillagászati távolságok vizsgálatára is alkalmasnak tűnik, mégis vízszintesen, sőt, inkább enyhén lefelé irányul. A férfi szemből, az ablaknyílásból kapja a fényt, tehát nappal van, mindezek alapján feltételezhető, hogy az „evilágot” nézegeti vele. Valóban nézegeti, nem vizsgálja, nem kutatja, hanem csak mosolyogva belepillant. Zsebre dugott kézzel. Lazán, erőlködés nélkül, hiszen a szög, az élesség, a beállítás eleve adott, neki nem kell állítgatnia, keresgélnie. Mintha csak egy hozzáértő barátjának újdonsült, drága műszerét próbálná ki, laikusként. Egy „igazi” csillagászhoz képest nem dolgozik meg a látványért, hanem találja azt. Elébe jön a látvány, a kép, az élmény, megragadja, majd mosolyogva elengedi. Nem munkaeszköze, csak élvezője.

Ha egy efféle, önkényes, túlzottan bele- és továbbmagyarázott képolvasásról ír a kritikus, felmerülhet a gyanú, hogy a két vázolt figura („csillagász és laikus”) közül az egyikkel akarja azonosítani írása főszereplőjét. Az olvasói gyanút konkretizálva: vajon Minyó a remek eszközökkel felszerelt „csillagász” lenne, akinek tárgyi lehetőségei és érdeklődése is biztosítják a messze-látást? Vagy inkább a másik, akinek szakértő barátja beállítja és megmutatja a titkos látványt, ám ami számára talán nem is annyira küzdelmes?

Aki látta Minyó korábbi kiállításait és műveit, sikeresen elkerülte a retorikai csapdát. Ezek után nem meglepő, hogy egyik típussal sem tudjuk teljesen leírni Minyó hozzáállását az alkotáshoz. Művei egyfelől komoly technikai felkészültségről és szaktudásbeli előképzettségről árulkodnak, amit nemcsak az támaszt alá, hogy saját maga által kikísérletezett anyagokat és vegyszereket használ fel, hanem maga a végeredmény egyedisége is. Munkáit fotó-festményeknek vagy festmény-fotóknak szokás megnevezni, utalva arra a kettősségre, ahogy a képek mindkét műfaj jellegzetességeit felmutatják. Hordozóként a legtöbbször nem hagyományos alapot választ, a steril fotópapír helyett virslistálca, söralátét és zsákvászon ugyanúgy előfordul, mint természetesebb elemek: kövek, falapok. A festői megjelenést konkrétan a szokatlan alapra felvitt emulzió ecsetkezelésében, áttételesen pedig a végeredmény összbenyomásában találjuk. Ez utóbbit erősíti (valójában persze inkább megalapozza), hogy nemcsak az emulzió kerül fel ecsettel, hanem már az előhívás előtt, festőként megalapozza a mű hordozóját, mondhatunk, hogy helyet készít a fotónak.

Eddig azonban csak az egyik aspektusról volt szó. A kísérletező tudósról, ám a zsebre dugott kezű, mosolygó, véletlent-megragadó, látvány-élvező alkotóról nem. Ez a megközelítés eddigi kiállításain főleg a biciklis performanszokon nyilvánult meg, ahol a megnyitó alatt hívott elő (fotótechnikai értelemben és szó szerint is) egy képet a közlekedésre képtelenné tett kerékpár dinamós lámpájával. Legújabb tárlatán viszont már az újabb képek is magukban hordják a véletlent, a talált jelleget: immáron nem csak saját fotóit használja fel, hanem talált anyagból is dolgozik. Oda-vissza játszik a technikai eszközökkel: az eddig külön eszközt igénylő, alkalomhoz kötött időben (a vetítéskor) élvezhető diából önálló művet hozott létre. Jobban mondva önálló művet talált, kész művet, annyira készet, hogy például a fent említett példán, a dia képként való nagyításán és transzformálásán a „konkrét” képhez, még keretet is talált – hiszen az eredeti dia tartókerete is felnagyításra került.

A kitűnő és nagy helyszín, a csak kortárs fotógráfiával foglalkozó Nessim Galéria tere lehetőséget biztosított, hogy az új képek mellett a kiállításon helyet kapjanak a már ismert tematikát feldolgozó korábbi sorozatok egyes darabjai is, a Minyó számár fontos, szimbólummá kristályosodó képelemek: székek, kanalak, kutyák, biciklik. Mindezekhez kapcsolódnak az új, „talált” képeken feltűnő témák, melyek – szerencsés találatként – jól beleillenek a korábban kialakult jelenségvilágba: kirándulás-képek, villamosok, állomások. A várakozás, elindulás, utazás, ottlét képei ezek, ahol minden a helyén van, minden szervesen egységes – látszólag, ám nem válik banálissá, közvetlenné és unalmassá. Mindig tartogat olyan titkos meglepetéseket, mint például az a furcsa és talán szintén szimbolikus anomália, hogy egyik képén látható csodás antik oszlopsorról készült felvétel nem az egykori Hellász területén, hanem Szíriában született.

Somhegyi Zoltán