drMáriás, 2005

Minyó Időalagútja

Ha egy átlagközlekedő vet pillantást Minyó Szert Károly képeire, azt hiheti, hogy valami hiba történt. Hogy valami égetnivaló lurkó csirizzel kente át egy hétköznapi fotóművész alkotásait, vagy egy agyament lázadó politikai tiltakozását fejezvén ki kente át valami fura csehszlovák ragasztóval a reklámfotós régi családi fotóit, s azok ettől lettek ilyen szürkék, modern médiaszemmel mondva szánalmasan kopott, magába zuhanó, semmitmondóan fakó, megdöbbentően sivár, azaz tipikusan Minyói képek.Mert sajnos a mai világban a hülyeség határozza meg a tudatot, a felszínes ítélet, már csak az "éles kép" a keresett, az "éles látás", a pénzlátás, amely azt sugallja, hogy a fotós tini-lányt fotózzon jó durva színesben, ahogy az segg-piercingekkel felszerelkezve dug jelképesen magának fel egy mobilt hatalmasakat mosolyogva az előtte tátongó nagy semmibe.A Minyói kép ennek a teljes ellentéte. Képein nem a tárgy a fontos, hanem az idő, ahogyan a képeket áthúzva saját idején, belső időalagútján megérleli, kikoptatja, homályossá, misztikussá, spiritusszal telivé teszi. Ahogyan a képeken felsejlő jelenetek saját történeteket hívnak elő a nézőből, saját múltat, az időt, amely megdolgozza ezt a felületet is, az idő, amely a legdrágább optikaként nemesíti meg a megélt valót, a megélt jót, a megélt szeretetet.Nézem a széket ábrázoló munkáit, amelyeken a régi fatámlás-faülőkés vasszerkezet a későnyári délután fényében magányosan áll. Egy szék, az árnya, és más semmi. Majd ahogy nézem, feldereng a hajóval szemben elterülő Kopaszi gát, az ott töltött hosszú délutánok és hosszú éjszakák, amelyeket ilyen, vagy talán pont ezen a széken üldögéltünk végig. Mi, barátaink, szerelmeink, s azok is, akik már rég elmentek közülünk, ám éppen ezek a fotók által maradnak köztünk. Hisz az üres szék pont az övéké, a túlról hozzánk visszasétálóké, akik itt laknak bennünk mélyen, s olykor leülnek egy ilyen székre, s ránk mosolyognak. Minyó őket fotózza áttételesen, azaz őket mutatja meg, s mi, ha azonnal nem is értjük a helyzetet, nézzük a kopásokat, a töredezett képfelületet, homályos részleteket, emlékezetünk lassan bekapcsol, a székre ülteti azt, akit keresünk, aki hiányzik, a világ, az idő, amely már nincs, s amely Minyó művészete által mégis van.Majd megjelennek a kerékpárok, a régi, nagy fekete darabok, amilyenek apáinknak, vagy még inkább nagyapáinknak voltak, egy olyan korból, amelyben egy bringa ötven-éveket tudott szolgálni, s ezek a régi relikviák megszólalnak, s elindulnak. Elindulnak a jelen sötét éjszakájának jószívű, mentő cápáiként, kifordulnak rejtekhelyeikről büszkén csillanva meg a holdfényben, s ahogy lámpáik világítani kezdenek a rejtélyes sötétségben előhívják nekünk a múltat. S mire e cápák egyikét Minyó, mint jó ismerőst és társat behozza a térbe, az otthont jelentő galériába, vagy a fotólabort sejtető fekete hajóterembe, az elkezd egyhelyben futni, fut csak, s lövi ki magából a fényt, hogy a nagy misztikus által eléállított negatívot előhívja. Valóssá tegye az elfedett valót, valóssá az emberit, a szerethetőt, mindazt amit a ma szkizofréniája annyira eltakarni igyekszik.Minyó mester! Isten éltessen ötvenedik születésnapodon, amely alkalommal csak azt kívánhatjuk Neked valamennyien, hogy érjél meg még egy ötvenest, többek között már csak azért is, hogy előhívhassál nekünk még oly sok mindent, ami nélküled egyenesen menne a meggyilkolt emlékezés szemétdombjára.

drMáriás

(Minyó Szert Károly: Fényévek, avagy árnyképek fénykerékpáron, kiadta A38)