Antal István, 1994

MINYÓ

Ezzel a névvel nemcsak fényképezni, de még élni sem nagyon tudom, hogyan lehet. Mintha a Fehérlófia kimondhatatlan nevű, pimaszkodó Monyókja lépne szemüveggel és fényképezőgéppel a kezében elénk, Illetve éppen az a baj, hogy nem tudom elképzelni fényképezni Minyót. Az, amit a képei elkészítéséről gondolok, sokkal inkább a németalföldi metszeteket készítő mesterek módszeréhez hasonló: valahogy az van bennem, hogy nekiül, és manuálisan alkot, nem a pillanatot lesi vagy manipulálja.

A fotóról általában azt tartják, hogy a halált fejezi ki, a pillanatot az örök életbe öli bele, nincs előtte és nincs utána, üzenet, a tény képe, Csakhogy, senki nem tudhatja, tény-e a tény képe is? A kép kompromittálja, megszünteti-e a tényt, vagy ellenkezőleg, az evidens létezésbe repíti, és ha nem, tényként kell-e elfogadnunk az ontológikus ténymintától függetlenedett képet? Van-e karaktere például, és ha igen, az kié vagy mié? A véletlen momentum predesztinált-e vagy csak logikai evidencia? Technikai ügyetlenség-e vagy truváj? A sors ajándéka vagy fintora? Aki tényleg végiggondolja ezeket a közhelyeket, óhatatlanul megutálja a fotót,

Animáció, Az az erő, képesség, ami összeköti bennünk a külső képeket, folyamatokat,

Belső monológ, Kacér hódítólépések a tudatalatti felé, A fekete csík a képregények képei között, Képek közt a regény, az opera áriái között a kanavász, az egész részekre bontása, hogy a részek egésszé lehessenek, Analógia helyett azonosulás,

Erdély Miklós Időutazás című képkvintettjében találtam meg korábban egyedül ezt a fotóköltészeten túlmutató transzcendentalitást: ahogy egymásra, egymás mellé kopírozott, más korszakokban aktív énjeinek találkozása között jelen van, megmutatja képét az egész. Csak látni kell. Csak mögött kell látni.
Nem tudom, hogy segített-e, vagy csak a spontán kivetítés része, hogy Minyó, Artex-festő volt, hogy precíz németalföldi képeket festett, Test nélküli aurát, Megrendelt rendet, A hiány helyét, A hely szépségét, A dekort. Hogy későn adta meg magának az ukászt, de nem dadogva. Hogy megtanulta: hangrezgés a dal is, meg az ima is, meg a káromkodás. A belső hang kivetítése, Mint a belső képé a festett kép vagy a fotó. A gesztus a lényeg, a minőséget rálátja a külvilág, Az egészhez való viszonya adja értékét vagy értéktelenségét, nem a csillogás.

Minyó fényképein elrejti a képet. Szemérmesen. Hisz abban, hogy az egész, a működés képe előtüremkedik. Nincs koreográfia, mint Erdélynél, az egyéniség működő részei sem olyan erősek, mint nála, nem is lehetnek azok, Nem előjön, hanem belemegy. A textúra lágy. Kalligráfia. A szürke dimenziók foszlékony pontjai idillt sejtetnek ott túl, de a közöttük levő helyeket nem töltheti ki rajtunk kívül senki, Legkevésbé a kamera.

Antal István
1994