Hann Endre megnyitója
MINYÓ SZERT KÁROLY
"YAKITORI FUKEIKI IDEJÉN"
2013.11.05. - 2013.11.24.
Yakitori Fukeiki idején – Megnyitó beszéd
Hann Endre
Gondolom, nem mondok újdonságot a tisztelt egybegyűlteknek: Minyó Szert szabadkézi fotográfusként azonosítja önmagát. Szeretem ezt a meghatározást, és szeretem Minyó szabad kezét. Minyó keze nem volt mindig szabad, mint ahogy volt idő, amikor ő maga sem volt szabad, de felszabadította magát, és ebben a felszabadulásban, mondhatnánk gyógyulásnak is – ha jól sejtem – nagy szerepe volt a masinájának. Vagy inkább másként mondom, nem gyógyulás, hanem ahogy tőle is hallottam, a szónak a legteljesebb értelmében: a fotográfia mint a felépülés segítője. Minyó most már mások felépülésén is dolgozik és odateszi a fényképező masinát, a két szabad kezét, és persze mindenek előtt és fölött önmagát, a maga épülő személyiségét. Szeretem ezt a szót, ’felépül’, sokkal több ez, mint ha azt mondom, meggyógyul – azt jelenti, hogy alakul, változik, több lesz, teljesebb lesz és persze, ha tovább fejtjük a szót, ép-ebb lesz.
Itt állok a sötétben, és eddig csak célozgattam rá, de szeretném világosan elmondani, hátha nem tudja mindenki: Minyó egy terápiás közösséget vezet a Józsefváros mélyén, a Megálló Csoport Alapítvány támaszpontján. Elhiszem, hogy ez a terápiás közösség, fotókör, amelynek neve FoToNoIrE, sokaknak sokat segít a felépülésben, a személyiség újraépítésében. Nagyon kedvemre való, amit a közösség egyik tagja mondott erről, nevezzük Lilinek. Engedjék meg, hogy idézzek Lili beszámolójából.
„Nehéz szavakba önteni az a sok-sok élményt, ami május óta kavarog bennem, de mégis teszek egy próbát. Ha visszagondolok az elmúlt sétáinkra, megannyi színes emlékkép tárul elém és jó érzéssel töltenek el.”
Aztán így folytatja Lili:
„És az analóg fotó mágiája. A fotólabor sejtelmes vöröses fényével igazi boszorkánykonyha, és nincs annál lenyűgözőbb élmény, mint amikor a szemünk láttára születik a kép. Bolyongásaink során újra gyermeknek érzem magam, hiszen a fotózás visszaadja a rácsodálkozás képességét. Hétköznapivá, megszokottá vált utcák, tárgyak, emberek kelnek új életre, kerülnek más megvilágításba, és újra úgy kell velük foglalkozni, mintha csak először látnánk őket. Hányszor mentem már végig például a Krúdy utcán. Ismerem, mint a tenyeremet – mondhatnám -, de mikor kamerával a kezemben sétálok végig rajta, olyan mintha csak először látnám. Az objektíven keresztül mintha csak egy ’harmadik szemmel’ pásztázhatom a világot.”
Ezt mondja Lili, a FoToNoIrE tagja.
Ezt a segítséget, amit az önépítéshez, az épüléshez nyújt a szabad kezeivel, Minyó dokumentálja is, nemcsak abban a kitűnő, pontos naplóban, amely a Megálló Csoport Alapítványnak hála könyvalakban is hozzáférhető (zárójel, és termékmegjelenítés: ha még kapható, vásároljátok meg ezt gyönyörű, formás kis kötetet, és támogassátok ezzel a Megállót). Ezt a folyamatot dokumentálja Minyó azokkal a varázslatosan titokzatos képekkel is, amelyeknek egy részét most megmutatja nekünk. Ha már az épülés fogalmánál találtam kapaszkodót, ez is annyira jellemző Minyóra, ahogy fejleszti, továbbviszi, újrafogalmazza és variálja, vagyis folyamatosan építi a képeit, és ez is része a terápiás folyamatnak: építés és önépítés.
Szeretem, amit Minyó létrehoz a masinájával és a két szabad kezével. Különösen amit a kezével ad bele, szelíden, gyengéden. Megérinti, símogatja, alakítja. Fontosnak tartom ezt a gyengédséget, amivel a kép valóban nemcsak az önkifejezés, de az önépítés eszköze is lesz. A képek talányosak, enigmatikusak, mégis végtelenül egyszerűek. Yakitori Fukeiki idején, vagy ahogy Minyó parafrazeálja:Egyszerűség Nehezebb Időkben. És mivel nehezek az idők, és alighanem Nehezebb és Bonyolultabb Idők jönnek, engedjük magunkhoz, és engedjük hatni magunkra akár terápiásan, Minyó egyszerűségét.
A kiállítást megnyitom.
(Minyó megjegyzése: a szövegben szereplő Lili nem azonos Lili leányommal)