Deák Csillag és Kölüs Lajos
Deák Csillag: Mosott idő
Minyó tekeri a kerékpárt, sötét van. Egy fejlámpa világít, Hann Endre ajánlót olvas. Surrog a két kerék, leáll a dinamó (1952-es), nincs, vagy majdnem nem lesz kép, végül lesz, ott a sziluett a képben (Yakitori V., 2013), beleoldva, egy esti kép, kint esik. Az A38-oson Minyó Szert Károly képzőművész, szabadkézi fotográfus, fénykerékpár performer "Yakitori Fukeiki idején" című kiállításán sokan vagyunk, mindenki hozott magával valakit. Yakitori (焼き鳥, やきとり, ヤキトリ?), sült csirke, általában egy japán típusú skewered csirke. A fukeiki egyik jelentése: depresszió, de jelenti a nehéz időket, a recessziót is stb. A kiállítás játékos címe arra utal, hogy csak könnyedén és szabadon. Még ha olykor sült bolondnak (dühösnek, haragosnak, veszettnek) is látszunk, vagy nem látszunk, csak annak tartanak.
A bicikli kultikus tárgy, az ember gurul, a levegőben van, lába nem éri a földet, és megy előre. A hegynek fölfele is lehet már biciklizni, hegyikerékpár kell hozzá, rajta fék, bármikor meg lehessen állni, ha lefele tartasz. Nem kell gyalogolni, még Móricz azt írta, Gyalogolni jó, ma azt mondanánk, biciklizni jó.
A fotókat nézve, különös érzés fog el, sziámi vagyok szellemképemmel, gondolatommal, az álmommal, az álombéli önmagammal. Tandemezhetnék velük. Fényben és sötétben. Semmi sem szokványos a képeken. Minyó mondja: Kezdetektől taszított a hagyományos értelemben vett fotográfia anyagtalansága, elidegenített megjelenése, ezzel egyidejűleg elkezdett munkálni bennem az igény egy sajátosan festői fotográfiai képalkotás létrehozására (műhelymunka), majd ennek a fekete-fehér mágiának folyamatban, kiállítás megnyitón történő bemutatására (fénykerékpározás).
Az elmosódott árnyak, arcok, tekintetek feloldódnak, semmivé válnak, az idő folyik el, akárcsak Dali óráján. Proust is büszke lehetne, hogy Minyó hogyan tünteti el az időt. De itt nem a részlet gazdag képek által, és nem Bosch szemével látjuk a dolgok rendjét, hanem ellenkezőleg. Hogyan válik két személy eggyé, nem tudni, melyik arcát is látom, a nyakból kinőtt másik fej most Siva istennőt akarja ábrázolni, vagy a százfejű Hidrát, a bonyodalmak végelláthatatlan világát, az újragubancolódó érzéseket, kötelékeket (Yakitori kettősportré, 2012).
Hallom a ki nem mondott, vádló és simogató szavakat, az elfojtott kiáltásokat. Látom a táncos ölelő karját, ahogy átfogja partnere derekát, ahogy kezét fölfele tartja, bemozdul, mert be kell mozdulnia, tánclépés, benne az összhang, kikockázva, ötször hármas, kinagyítva. Bergman Csendje, de másként, itt egymáshoz kötődnek a partnerek, nem magányosak, tétje van a mozdulatnak, a csendnek. Kommunikálnak a fejek, a félre fordított arcok és testek, beszélnek, süketen és némán, nagyon is nem süketek, nagyon is nem némák, egy olyan nyelven szólalnak meg, amit csak Minyó ismer, amit Minyó teremt meg képről képre, kockáról kockára (Yakitori ciklus VIII. és IX.). A kimerevített pillanat burleszkként hat, várjuk a következő kockát, a következő zongoraszólamot, és meglepetten tapasztaljuk, hogy itt visszatér a néma hang, ismétlés van (Yakitori ciklus VI/1-4.).
A képek faktúrája az elmosódottság, a kifakulás, a beázás rajzos határaival, betört valami, a nedvesség, de vannak határai. Nem határtalan a pusztulás, finoman van jelen, érzékien és emberien, senki sem halt bele. Mert mesélő is, alakjai újra és újra felbukkannak, társakat választanak és hagynak el. Minyó mindvégig az emberi arcot pásztázza szemével, rögzíti fotóin, sőt átalakítja őket. A legszínesebb képek a fekete-fehérek. Minyó fest is, belefest a fotóba valamit, kiegészít, hozzátold és elvesz. Egy mozdulattal. Ahogy a csontkovás, ő is tudja, hova kell nyúlnia, hogy egyetlen mozdulattal helyére kerüljenek a vonalak, a vonások, a szögek és szögletek, a fények és az árnyak (Yakitori ciklus I. és IV. 2013).
Minyó kedveli az embereket, ezért különös világot teremt számunkra, jobbá teszi a rosszat, lefokozza a jót, hogy nem is annyira jó, mint rossz. Elbizonytalanít bennünket, szándékosan, mert mi magunk is bizonytalanok és tétovák vagyunk, ha önmagunkra és a világra tekintünk. Meg kell örökíteni az életünket, ami régen lehetetlen volt, vagy majdnem az (kódex, rajzok, festmények), ma egyszerűen lehetséges. Hogy mitől hat puritánnak Minyó, az fontos kérdés, keresem, de nem találom a kérdésre az egyenes választ.
Performansza során alkot is (Yakitori V., 2013), a kiállítást megnyitó arcának sziluettje már része egy korábbi képnek, a lenyomata ott van. Leplezetlenül. Lehet tekerni a kerékpárt. Van idő rá, hogy néha a föld fölött járjunk, és lábunk a levegőben kalimpáljon szabadon, egészségesen. Képtől képig.
Kölüs Lajos
Keréknyomban csirkeláb
Az A38-ason a fénykerékpár bedöglött, Minyó leszállt a nyeregből, elnézést kért, majd újra nyeregbe szállt. Győzött. Nyereg, elképzelem, hogy őseink a Vereckei hágón kerékpárral jönnek át, tolják a sáros kerekeket, tele cókmókkal, némelyik gumija kimúlt, már-már ráfon gurul. Biciklis had, volt ilyen az első világháborúban. Ma már nincs szükség rájuk, ill. szabad szervezésben valósul meg a biciklis őrület, a kerékpárosok napján, fegyver nélkül, amikor több tízezer kerékpár emelkedik fel a levegőbe. A kerekek nem érik a földet, de oda vágynak, gazdáikkal együtt.
Elvégeztem a Práter utcai fotó sulit, de nem szerettem volna se fotós, se fotóriporter lenni. Amikor a fotósnál elkészül a kép, nála ott vége van, nálam pedig ott kezdődik a műhelymunka. Ahol a fényképészettel összeér a festészet, azon a szűk határterületen dolgozom.” (Minyó)
Minyó performansza kibillenti a látogatót, sötétségbe burkolja, akár egy szentélyben lenne, jósolnak neki, mi lesz holnap és mi nem vár rá, ha sokáig vár (Minyó Szert fénykerékpározik). A megnyitó így lesz a kiállítás része, beleivódik a képekbe, a képek mögött a kerékpár, már-már totemállat, ha nem is úgy tekintünk rá, mint őseink a szarvasra, vagy az áldozati bárányra, madárra. A fotók figyelmes szemeket kívánnak, a stílusuk nehezebben követhetők, mint a festmények esetében. Egy-egy kép lehet kiváló, de a képsorozat ereje és tartalma egészen más, szemlélni és megalkotni is másként lehet. Minyó sorozata képes velünk elhitetni, hogy a homály az életes látás titka (Felmutató ujjas kép, 2013).
Minyó már nem kísérletezik, amit a 91-es Tűzoltó utcai kiállításon, az ma már ismétlés. Begyakorlott mozdulat, rutin. Meglepetés, de gyökere van. …egy a kiállító teremben állványra helyezett kerékpár dinamós lámpájával világította meg - néhány percnyi tekerés révén - a helyszínen előhívni kívánt kompozíciót. Valahol itt tartunk most, s én érdeklődéssel várom a folytatást.
Minyó nem guberál, de nekem néha úgy tűnik, a kukákból néz a világra, a hajléktalanokkal ébred, szemük homályán veszi észre, mi van körülötte, és mi nincs, amit élete egy-egy felemelőbb vagy jobb szakászában még megvolt (Yakitori ciklus II. és III. 2013, Yakitori ciklus XI., 2013). Ez a kettős látás képessége teszi lehetővé, hogy ne vegye észre azt, amit más észre vesz, vagy előbb-utóbb észre fog venni, és észre vegye azt, amit mások unottan néznek vagy unottan hárítanak el maguktól, zömmel lelki békéjük miatt. Feldarabolja figuráinak arcát, modern Frankestein is, told és összevarr, összeházasít, összerak figurákat, elmosódottságuk felismerhetővé teszi őket, de egy újabb történetben, jelenetben már önállósodás van, felismerhetetlenség uralja a terepet. Kifosztja az arcait, hogy egy más világításban felismerhetően visszaadja számukra a magabiztosság érzetét, léteznek, még nem haltak meg, és halhatatlanná válnak egy időre (Yakitori ciklus VIII. és IX.). A halhatatlanság nem egyenlő a szépséggel, a jóval, a minőséggel. A halhatatlanság arca lehet torz is, elég csak Aphroditére utalni, akinek férje, Héphaisztoszhoz a legrútabb istenek közé tartozott. Minyó ellene megy a modern reklámoknak, amelyek a hideg és kiszámított szépségideált akarják ránk tukmálni, elfogadtatni, divatban, művészetben, gondolkodásban. A trendek nem mindig teszik jobbá az embert, legfeljebb mássá és másabbá.
"A rendelkezésre álló teret átalakítom. Mérek, tolok, húzok, vonok. Felszerelem a bringát és beállítom a fényt. Érzékenyítem a felületet újkori leleteim számára. Felülök biciklimre és fényéveket teszek meg. Kozmikus távolságot hidalok át. A setétkamrává átlényegített galéria falai közt átbiciklizek egy másik dimenzióba. Megérkezek, előidézem a látens képet, fixálom a látványt. Ma este én vagyok a "természet irónja", több nem is lehetnék." (Minyó)
A fotók feleselnek a megszokottal (Yakitori ciklus XV., 2013), miközben éppen a megszokottat, a banálist ábrázolják, ragadják meg. Minyó amatőrnek látszik, akinek keze néha meg-megremeg, életlenné válik a kép, rossz a fókusz, a távolság, túl közel van a figura, vagy elveszünk a távolság ígéretében, hogy valaki arca majd közelebb jön. Nem jön, de jönni fog, mert Minyó megígérte, hogy itt lesz. Minyó nagy illuzionista is, felébreszti vágyunkat a jóra, a pillantásra, a szépre, majd nevetve tompítja a látásunkat (Yakitori ciklus VI/1-4), a fehérből fekete lesz, az árnyékból csillagtalan égbolt.
Minyó hat, akkor is, ha nem tekeri már a kerékpárját. Tekerje (Fénykerékpár). Ez a dolga. A jövő az űrhajóé, eljön az idő, amikor sokaknak lesz ilyen járműve. De még most nincs. Megfizethetetlen. Elégedjünk meg a kerékpárral, azokkal az alkotásokkal, amikkel Minyó megörvendezteti látogatóit.
