Komoly gyűjtői vannak itthon és a nagyvilágban, utoljára 2020 augusztusában a Magyar Fotográfiai Múzeum kiállításán kaphattunk ízelítőt a Minyó-élményből. Testközelből találkozni alkotásaival ajánlott, show nélkül is megmaradnak az emberben. Kiváltságosként, ismerős formák társaságában, budajenői otthonában fogadott a művész. Stílusosan biciklivel jött ki elém, no nem az ikonikus darabbal, igaz, arról sem maradtam le. A ház falát lazán támasztotta a Victoria névre hallgató, német gyártmányú gép, a performer örökös „társa”… Aztán később egyre közelebb kerültünk a fényhez…
A kerékpár családi örökség. Igazi veterán darab, a negyvenes évekből. Gyerekkoromban nagy öröm és kiváltság volt számomra, ha fölülhettem rá; a szabadságot szimbolizálta akkor (és most is), miközben kerekeztem vele a Bükk lankáin. Az ülése bőr, még eredeti, de az idő már jócskán megviselte. Funkcionalitásának megőrzésére törekszem; a kiállításmegnyitók előtt karbantartom; megolajozom, megtisztítom. A fénykerékpározásnál beteljesíti küldetését: a mozgó mechanika gerjeszti a fényt.
Régi analóg gépekből is látok párat a polcokon. Újra reneszánszát éli a műfaj, de felmerül a kérdés: vajon alkalmasak-e olyan képek készítésére, amelyek művészi értékkel bírnak?
Egy jól formában tartott analóg géppel öröm a fotózás, használok kisfilmes és középformátumú kamerákat, és gép nélküli leképezéseket is fotogram készítésekor. És itt, a műterem-labor-műhelyemben még működtetek különböző méretű nagyítógépeket is.
Milyen volt az Ön első fényképezőgépe?
Az apám első gépe egy Zorkij volt, egy Leica koppintású orosz gép. Ma is megvan a vitrinben. Nem volt praktikus, egyszerűen kezelhető darab. Azzal kezdtem én is fotózgatni.
Hogyan indult ez a „fényes” történet?
Általános iskolában elkezdtem komolyabban rajzolni és festeni. Nagyon szerettem, ment is. Bakonyi Mihály képzőművész volt a tanárom, ő ambicionálta a törekvéseimet. A szülői ítélet azonban a ’szakközépbe’ vezényelt, így aztán erőteljes kanyarokkal jutottam el oda, hogy a képzőművészetekkel foglalkozzam.
Ha mást nem is, a fotózási alapismereteket bizonyára elsajátította a középiskolában?
A gombot le tudtam nyomni és tudtam olyan képeket csinálni, amilyeneket az emberek általában szoktak. Az iskola szellemiségének köszönhetően azonban André Kertész vagy Henri Cartier-Bresson művészetét is megismerhettük. Utóbbi személyes nagy kedvencem lett. A kisfilmes fotográfia etalon volt számomra, azon belül is a street foto, ahogyan mostanság nevezik. Csináltam és nagyon megszerettem. Közben, már 14 éves koromtól bújtam a Szépművészeti Múzeum termeit; a flamandokon keresztül tanultam meg festeni. El nem múló csodálatos érzés, hogy én „kétfelől tudok”: mert belül is ott vagyok a képben, kicsit mint alkotó, és mint néző is a hatása alatt állok.
Miért hagyta ott az iskolát, a fotózás nem szerepelt a tervei között?
A Práter szakiskola volt, szakfényképészeket képzett, laboránsokat. Nem az előkelő fotóriporterek munkája várt ránk, legfeljebb az ő táskáik cipelése. És az még a szerencsésebbek közé tartozott, mert az MTI koronaékszere volt a szakmának.
Ha kellően hosszú az a pillanat, akkor észreveszem, de én inkább statikusabb mezőben vagyok jelen. Eljutottam a képig, amit előhívtam, de mi ez az egész? Mi ez az anyag? 20 évesen kezdtem el törni azon a fejem, hogy ha én egy ilyen anyaggal bekennék valamit és arra fotóznék, akkor mi történne? Annak idején nem lehetett hozzájutni a fotóemulzióhoz, így az összes patikát végigsírtam ezüst-nitrátért, majd nekiálltam a szuterénban kialakított laboromban előállítani a fotóemulziót. Küzdelmes évek voltak, egy személyes hőskorszak. Nem akartam a technológiánál leragadni. Elkezdett foglalkoztatni a képiség!
Kellemes kényszer szülte az emulziót, de nem csupán ez az anyag vitte el és indította be a fantáziáját. Hiszen valami újat hozott létre, teremtett.
Ez egy teremtő gesztus, igen. Mert a fényérzékenyítés, mint gesztus őrületes és veszélyesen mámorító.
Mit ért ez esetben gesztuson?
Hogy van egy anyag (tekintsük az anyagot egy alapozott vászonnak, ami egy festő és egy fotográfus számára is adott), amit megöntök fényérzékeny emulzióval. Ez azt jelenti, hogy fényérzékennyé teszek valamit, ami addig nem volt az. Számomra ez a teremtés egyfajta allegóriája. És ott van a fotográfiának egy másik mámorító mutatványa: a dramaturgia. Amikor a fotólaborban, ahol vörös fények vannak és sötét – az maga a misztérium. Kibocsátom a fényt a nagyítógépből az előzetesen fényérzékenyített anyagra, majd jön az előhívás, és a semmiből egyszer csakott lesz valami. Megérkezik a kép.
A semmiből valami lesz – erről jut eszembe: amióta olvastam, hogy Ó-Delhiben született, keresem a képein az indiai jegyeket. Gondolván, annak hatása van, s meg kell, hogy jelenjen valamilyen módon a hely, ahol először meglátta a napot.
Indiában születtem, ahol nagyon jött szembe a fény. Azt hiszem, ez az ősélmény jelenik meg a munkásságomban: fénnyel dolgozom, fényérzékenyítek.
És máris elérkeztünk a fotogramhoz. Mit jelent Önnek ez a különös műfaj?
Számomra olyasmit jelent a fotogram a fotográfiában, mint a festészetben a barlangrajz. Koncentráció, hit és transzcendens állapotok kapcsolhatók hozzá, valamiféle origó közeli állapot, spontaneitás. A fotogramban is ez a fajta spontaneitás van jelen.
Ahogy említettem, már általános iskolában kezdődött. Erre-arra kanyargó sorsom végül is a Képcsarnok Vállalat export osztályánál landolt, ahova egy festő rokon révén kerültem, szorgos tanulóéveket követően. Bevittük együtt az első képemet. Tetszhetett nekik, mert adtak érte 320 forintot. Kérdezték, mennyit tudok festeni, és javasolták, hogy más jellegű képekkel is próbálkozzam. Így született egzisztencia a semmiből.
A festészetben Wessely Tibort tekintem mesteremnek. Harminc évig ebből éltem, mindig a képeimből. Ezeket komolyabb galériák is vették. Európán kívül New York-i, kanadai ügyfeleim is voltak. Több mint tizenöt éve felhagytam ezzel a tevékenységgel, de adott egy sajátos iskolázottságot. A festészet szak- és anyagismerete nagyon sokat adott hozzá a munkásságomhoz. E nélkül nem jöhetett volna létre mindaz, ami mostanra kialakult. Úgy is mondhatnám, hogy az én képzőművész létem fotografikus gondolkodással él, létezik.
Milyen témák határozzák meg művészetét?
A legegyszerűbbek vonzottak mindig, a vizualitás felfedezése. Például az egyik képen van egy asztal, rajta négy kanál. A kanalakban ott van az ebéd ígérete és ott van a családi modell is, akik majd leülnek az asztalhoz. Az élet egyszerű dolgainak élvezete érint meg engem: a szék, mint a helyem, a helykeresés; a bringa, ami a helyváltoztatást és vele együtt a szabadságot szimbolizálja. A képeimen az emberi lét alapvető attribútumai jelennek meg.
És egy kicsit több – köszönhetően a különleges technikáknak. A több rétegből álló kép is a sajátja.
Az alkalmazott layer technika megjelenésekor rájöttem, hogy valamit tennem kell a fotók mellé, mert máshogy nem fogják felfogni a képeimet. És akkor elkezdtem ezt a layer megközelítést alkalmazni. Például a sakktáblás képnél is van egy alap, ami egy vászon, az le van alapozva fehér festékkel, arra rá van helyezve egy ezüst metállap, és ezek után van fényérzékenyítve a fotóemulzióval. Annyi munkám volt vele, mint egy festménnyel. Kézműves munkálkodás ez – a szó hagyományos értelmében. Ezek után jött létre a tudatosabb megfogalmazással a fotogram készítési technika. A 7 rétegű történet. Mostanában tovább egyszerűsödött a technika, nincs benne előhívás. A napnak az érlelése hozza létre a gradációt, majd a látvány fixálása fejezi be, teszi maradandóvá.
Nagyon érdekes, hogy a különböző korszakok hogyan csúsztak egymásba? Milyen felfedezések és kísérletezések hozták mozgásba a Minyó-féle egyedi műfajt?
Már kezdettől nagyon izgatott, hogy mitől fotó a fotó? Az érzékenyítő gesztus hogyan is van, és ezt, nem lévén vegyszerüzemem, hogyan tudnám gyakorolni otthoni körülmények közt? Nem gyári fotópapírt használni, hogy kerülök én bele a képbe? Eltelt a röpke 40-50 év, és máris megjött a válasz. Én nemcsak festem és fotózom, hanem építem is a képeket. Egész finom történeteket. A képiség dinamikája a kiabálástól a suttogásig terjed.
Milyen szerencsés, hogy ennyi év után is ilyen lelkesedéssel beszél arról, amit csinál. Termékeny volt festőként, amit talán nem annyira szeretett a folyamatosan változó piac miatt, de közben kísérletezett, és el kellett mélyednie, hogy valami egészen újat hozzon létre. Visszanézve milyennek látja ezt a röpke pár évtizedes menetet?
Utólag sem olyan könnyű értékelni, ami velem történt. Nagy szerencsém volt, hogy a feleségem, Erzsébet mindig tolerálta a nehezen élhető időszakokat is. Fölismertem, ha nincs egy támogató társ, akkor nincs munka, nincs siker! A kulturális behatások születéskor már nagyrészt adottak, ahogy a szülőknek a pályája is, ami befolyásolja az ember tekintetének irányát. A tehetség önmagában kevés, sok munka kell és sok támogató tekintet, mire összeáll egy életmű.
